A gyermekvédelemben eltöltött évek alatt egyre kiemelkedőbb és sürgetőbb kérdéssé vált számomra, hogy ki és hogyan tud segítséget nyújtani a bántalmazóknak.
A családgondozás során a rendszerszemléletű megközelítés alapvető fontosságú, mert a gyermek tüneteinek hátterében gyakran például a szülők közötti konfliktus, feldolgozatlan gyász, munkanélküliség, egy állandó gondozásra szoruló nagyszülő, bántalmazó szülő áll. A felnőttekben kialakult feszültség a gyermekre, az egész családi rendszerre hatással van. Tehát a segítőmunka fókuszában nemcsak a gyermek áll, hanem a felnőttek is. A családgondozó feladata, hogy a feltárt problémák megszűnése érdekében a családtagokat a megfelelő szakemberhez/intézményhez közvetítse.
De hová fordulhatnak a bántalmazást elkövetők? Tapasztalatom szerint a bántalmazók kevés figyelmet kapnak, ritkán találkoznak segítő szándékkal, nincs tudomásom „bántalmazókra specializálódott” szervezetről Magyarországon, de még csak ilyen szakemberről sem. Ennek oka lehet az abúzust elkövetők megítélése, a tetteik láttán megjelenő elborzadás, amely gyakran elfordulást, tagadást, akár „tabusítást” is okoz. Nem könnyű szembenézni az elkövetett szörnyűségek valóságával, és különösen nehéz elfogadással fordulni az elkövető (de nem a tettei) felé. A szupervízió kiemelten szükséges ilyen esetekben, de ez a tanulmány nem a súlyos erkölcsi tettekkel való találkozás feldolgozására irányul, hanem a lelkigondozó számára az „itt és most” helyzetekben segítséget jelentő források bemutatására.
A segítő szakember szemlélete olyan hozzáállást jelent, amelyben minden embernek a feltétel nélküli elfogadást kell megtapasztalnia. A lelkigondozói szemlélet annyival speciálisabb, hogy a lelkigondozó tudja, hogy a tiszta, feltétel nélküli elfogadásra csak Isten képes, így személyiségén, szakmai képzettségén túl istenkapcsolatát, hitét, vallását is a segítőmunka szolgálatába állítja. Hogy mennyire igaz az, hogy egészen, feltételek nélkül elfogadni csak Isten képes, és mennyire szükséges az Istennel megélt kapcsolatra, hitre alapozni, azt éppen egy lelkigondozói beszélgetésben, úgymond a „saját bőrömön” tanultam meg igazán, egy bántalmazást (kiskorú sérelmére elkövetett szexuális abúzust) elkövető férfival szemben ülve. Ez a beszélgetés meghatározó és átformáló tapasztalat volt számomra, emiatt kezdtem el tudatosan foglalkozni a bántalmazók segítésével. Ebben a beszélgetésben ugyanis felismertem Isten irgalmasságát és annak nélkülözhetetlen erőforrássá válását a bántalmazókkal folytatott lelkigondozói munka során.
A teljes tanulmány a szerző és a Jezsuita Kiadó engedélyével innen tölthető le.