“Amikor nagyobb baleset történik, a helyszínen a rendőrök azt szokták mondani a nézelődőknek: „Távozzanak, nincs itt semmi látnivaló!” A katolikus egyházban történt szexuális bántalmazások szintén szörnyű tragédiák, és sok laikus érzi úgy, hogy épp ilyen választ kap: „Ne beszéljünk a papi szexuális visszaélések okozta válságról, hiszen már túl vagyunk rajta. Most már lépjünk tovább!” Ez a válasz azt sugallja, hogy már nincsenek vagy alig vannak új esetek, így nincs is miről beszélni, és ha valaki katolikusként máshogy gondolja, nem lojális az egyházzal szemben. Mi mégis arra hívunk mindenkit, hogy „ne fáradjunk bele a jótettekbe” (Gal 6,9), és nézzünk szembe ezzel a szomorú, sőt tragikus helyzettel, amely napjainkban világszerte ilyen perzselő reflektorfénybe állítja a katolikus egyházat. Csakis az igaz szeretet, a tisztánlátó, józan megértés segíthet abban, hogy a sértettek gyógyulásra leljenek, és megelőzzük a további károkat a gyerekek, felnőttek, családok, sőt Krisztus egész teste életében. A megsérült bizalom nem egykönnyen áll helyre. Papoknak és híveknek egyaránt folytatniuk kell ezt a fontos munkát.
(…)
Ennek érdekében három katolikus pszichoterapeuta szemszögéből ajánlunk fel szempontokat az alábbiakban. Először felvázoljuk a személyes védekezés és akadály néhány olyan fajtáját, amely a papok által elkövetett szexuális visszaélésekkel való szembesülés útjába áll. Ezután áttekintjük, milyen patologikus okai lehetnek annak, ha egy egyházi személy szexuálisan bántalmaz gyerekeket, vagy felnőttekhez/kiszolgáltatott helyzetű felnőttekhez közeledik. A harmadik szakaszban feltárjuk a súlyos traumatikus visszaélés fájdalmas igazságát, a túlélők viselkedésével kapcsolatos gyakori félreértéseket, kitérünk a meghallgatás fontosságára, illetve arra, hogyan állítható helyre a biztonság. Végül megvizsgáljuk az áldozatoknak, családtagjaiknak és az egész egyháznak kijáró helyreállító igazságszolgáltatás kérdését.”
A tanulmány eredeti megjelenése: Homiletic & Pastoral Review, 2021. január 14.,