Tomas Halik: „Töredelmes szívvel…” – a bántalmazó papok botránya

Alázatos lélekkel és töredelmes szívvel – in spiritu humilitatis et in animo contrito – meg akarom érinteni az Egyház egyik legfájdalmasabb sebét. Még a feltámadott Krisztus misztikus teste is hordoz sebeket, és ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket a sebeket, ha nem akarjuk megérinteni őket, akkor nincs jogunk azt mondani Tamás apostollal: „Uram és Istenem!”. Egy régi legenda szerint maga az ördög jelent meg Szent Márton előtt Krisztus formájában. De Márton megkérdezte tőle: hol vannak a sebeid? Krisztus sebek nélkül, egyház sebek nélkül, hit sebek nélkül csak ördögi illúzió. Bátran bízva az igazság gyógyító és felszabadító erejében, meg akarjuk érinteni azokat a sebeket, amelyeket a katolikus papság és az egyházi tisztségviselők okoztak a védteleneknek, különösen a gyermekeknek és serdülőknek, és ezáltal az egyház hitelességének a mai világban.

Ahhoz, hogy megértsük ezt a válságot és kairoszként fogadjuk el, kihívásként és lehetőségként, hogy éretté tegyük egyházunkat és hitünket, szélesebb összefüggésben kell látnunk és foglalkoznunk a papi bántalmazás jelenségével. A bántalmazások átélőinek és a áldozatainak aggodalmunk középpontjában kell állniuk. Meg kell adnunk nekik minden jogi, pszichológiai és lelki támogatást, amire szükségük van. A bűnösöket meg kell büntetni, és segíteni kell nekik a bűnbánat és a gyógyulás útján. Gyakorlati intézkedéseket kell hozni annak érdekében, hogy a jövőben minimalizáljuk a gyermekek és a kiszolgáltatott felnőttek bántalmazásának kockázatát. De mindezek a fontos lépések csak egy kis része annak, amit meg kell tennünk.

XVI. Benedek és Ferenc pápa is a helyes utat mutatta: meg kell kérdeznünk, hogy mi történt egyházunkkal, mi történt hitünkkel, ami lehetővé tette, hogy ilyesmi megtörténjen. A világ számos helyén az Egyház inkább „politikai apparátussá” vált, mint hitközséggé, ahogy Benedek megfigyelte. Az egyháznak meg kell szabadulnia a klerikalizmus betegségétől, mert a bántalmazás esetei mindenekelőtt a hatalommal és a tekintéllyel való visszaélések az egyházban, amint azt Ferenc pápa megismétli. Ez nem csak egyének kérdése; az egész rendszer veszélyes betegsége. A bántalmazás problémájának minimalizálása, azt állítani, hogy a probléma az Egyházon kívül még nagyobb, vagy azt állítani, hogy a probléma csak néhány helyi egyházat érint, lelki vakságot, képmutatást és gőgöt mutat.

Ezt a nemzetközi konferenciát a szexuális bántalmazás válságáról Varsóban tartják, mert a posztkommunista világban gyakran látjuk ezeket az attitűdöket. Radikálisan el kell utasítanunk azt az ördögi kísértést, hogy azt állítsuk, hogy a szexuális, pszichológiai és lelki bántalmazás problémái a „korrupt Nyugat” betegségei. Más szemében a szálkát keresni lehetetlenné teszi a súlyos jelenségek reális észlelését és hatékony kezelését.

Számos oka van annak, hogy a posztkommunista országokban az a tendencia, hogy tagadják a papi bántalmazás problémáját. Igaz, hogy a kommunista uralom alatt álló sok országban a papoknak kevesebb lehetősége volt kiskorúak bántalmazására, mert a szabad világgal ellentétben szinte nem léteztek olyan egyházi intézmények, amelyek a gyermekek és az ifjúság gondozására szolgáltak. A totalitárius rendszerek, mind a náci, mind a kommunista, gyakran próbálták hiteltelenné tenni az egyházat és bizonyos papokat azzal, hogy hamisan vádolták őket szexuális bántalmazással. (Talán ez az oka annak, hogy II. János Pál pápa sokáig nem hitt a papok vádjainak nagy részében.) Ma, hogy hozzáférésünk van a titkosrendőrség levéltáraihoz azt láthatjuk, hogy a kommunista rendszerek tisztában voltak a bántalmazás és a papok életének egyéb sötét vonatkozásaival, például az alkoholizmussal vagy a korrupcióval; gyakran megzsarolták ezeket a papokat, és néhányan besúgók lettek.

Amikor az állam üldözte az egyházat, előmozdult a belső kohézió és szolidaritás. De a másik oldal nem volt hajlandó látni a sötét árnyakat saját soraiban. A kommunizmus bukása után nyugati konzervatív katolikusok érkeztek országainkba, akik az Egyházat Csipkerózsikaként akarták ábrázolni, akik boldogan átaludták a II. Vatikáni Zsinat idejét; mint egy herceg a meséből, egy csókkal ébresztették volna fel premodern szépségére. A Csipkerózsika természetesen nem tartalmazhat csúnya vonásokat – tehát nincsenek bántalmazási botrányok.

Ezt a hamis képet néhány katolikus hálásan támogatja és internalizálja a posztkommunista Európában: mi vagyunk az üldöztetésünk által megtisztított Mártírok Egyháza, akik most erkölcsi leckéket fognak adni a „romlott Nyugatnak”, beleértve a katolikusokat a testvérgyülekezeteinkben, Nyugat -Európában és Észak -Amerikában. Ex Oriente lux, ex Occidente luxus („Keletről fény jön, Nyugatról luxus”)! Ennek az ideológiának szüksége van a „korrupt Nyugat” képére, mint a fogyasztói, a materializmus és a liberalizmus világára, szemben a „Szent Kelettel”, a hősies, üldözött Egyházzal. Az egyház valósága, amely maga is szenvedést okoz, nem illik a szenvedő mártírok egyházának képébe. De az igazság ritkán fekete -fehér.

A tisztább keleti egyháznak ez a csábító önillúziója több ok miatt érvényesült a posztkommunista Európában. A kommunizmus bukása után néhány keresztény nem tudott élni ellenség nélkül. A „korrupt liberális Nyugat” vált a régi ellenség ideális helyettesítőjévé. A katolikusok, akiket egykor a kommunisták üldöztek, most elkezdték használni a tudatalattijukban a kommunista propaganda agymosásával meghagyott nyugat-ellenes retorikát. Szintén szerepet játszott néhány nemzet és helyi egyház messianizmusa, a romantika öröksége (nemcsak Lengyelországban és Oroszországban). A „kiválasztottak” fogalma (a szenvedő Messiás és a szenvedő nép képei) segített az egyházaknak az üldöztetés idején fennmaradni; de a kommunizmus bukása után, amikor az üldöztetés és az elszigeteltség szomorú következményei nyilvánvalóvá váltak, ezek az énképek kompenzációvá váltak a Nyugat iránt érzett kisebbrendűségi komplexusért.

Az a feltevés, hogy az egyház a kommunizmus idején átaludta a Vatikáni Zsinatot és annak reformjait, csak részben igaz. Hálával emlékezem hittanáraimra, akik hosszú éveket töltöttek náci, majd kommunista börtönökben és koncentrációs táborokban, vagy kényszermunkában uránbányákban. Ott megtapasztalták a „konkrét ökumenizmust” – a közelséget és a testvériséget nemcsak más egyházak keresztényeivel, hanem a világi humanistákkal és még a nonkonformista marxistákkal is. Némelyikük a próféták szellemében az üldözés éveit isteni leckeként, az Egyház korábbi diadalmaskodásától való megtisztulásaként fogadta el. A börtönben az egyház jövőbeli formájáról álmodoztak – egy ökumenikus, nyitott, szegény és szolgáló Egyházról. Amikor a hatvanas évek végén kiengedték őket a börtönből, lelkesedéssel és megértéssel fogadták a Zsinat reformjait, mint Isten adta kihívást. Megismertették velem és még sokan másokkal a Vatikáni Zsinat szellemiségét. Személy szerint kötelességemnek érzem, hogy hű legyek tanúságtételükhöz.

A papok és püspökök túlnyomó többsége azonban nem férhetett hozzá a kortárs teológiai irodalomhoz, és nem rendelkezett ilyen tapasztalatokkal. Az értelmi összefüggések ismeretében nem tudták teljesen megérteni a zsinat üzenetét és jelentését. A reformok gyakran felületesek és pusztán formálisak maradtak – az oltárt megfordították, a nemzeti nyelvet bevezették a liturgiába. De a mentalitás nem változott. A zsinat azon törekvése, hogy „a katolicizmusból a katolicitásba” lépjen, hogy véget vessen a hiábavaló kultúrharcnak a modern világgal, és mindenekelőtt, hogy felhagyjon az egyház klerikális értelmezésével, az egyház nagy részében a kommunista uralom alatt félreértettek és nem teljesültek. A kommunista rezsimeknek megfelelt az Egyház klerikális modelljének megőrzése: sok országban a papok a kommunista állam alkalmazottai voltak, és könnyebben manipulálhatóak voltak, mint a laikusok.

Az egyes országok helyzete más és más volt. Kemény szekularizáció volt a kommunizmus idején, és „lágy szekularizáció” a posztkommunista korban. Mindez változó intenzitással zajlott. Néhány országban paradox módon a kommunista üldözés a vallásosság újjáélesztését hozta, bár rövid ideig. Csehország nyugati részében, ahonnan származom, a kulturális szekularizáció az iparosítás, az urbanizáció és a jó oktatási rendszer eredményeként a 19. század vége óta folyik; a kommunizmus idején a sztálinisták Csehországot választották – valószínűleg annak drámai vallástörténete és az antiklerikalizmus hagyománya miatt – megfelelő terepként egy teljesen ateista társadalom létrehozására. Ám a kommunizmus bukása előtti és utáni rövid vallási ébredés után, amikor az Egyház nagy szimpátiát élvezett a társadalomban, az Egyház nem tudott megfelelően reagálni az új korszak kihívásaira. A „lágy szekularizáció” újabb hulláma érkezett.

A szomszédos Lengyelországban egészen más volt a helyzet. A közelmúltig a népi vallásosság – a Volkskirche – társadalmi-kulturális bioszférája egy túlnyomórészt agrár társadalom volt. A katolicizmust – Csehországtól eltérően – a nemzeti identitás szerves részeként fogták fel. II. János Pál megválasztása, majd hazájában tett 1979-es első látogatása során világossá vált, hogy az egyháznak sokkal nagyobb erkölcsi, pszichológiai és politikai befolyása van Lengyelországban, mint a kommunista kormánynak. A kritikus pillanat csak II. János Pál halálának pillanatában következett be – az Egyháznak most azzal a feladattal kellett szembenéznie, hogy újra felfedezze Krisztust és az Evangéliumot a szent lengyel pápa ikonja mögött. Néhány püspök szerencsétlen szövetsége a jelenlegi populista és nacionalista kormánnyal jobban károsította az egyházat Lengyelországban mint a fél évszázados kommunista üldözés. A bántalmazás világjárványának régebbi és közelmúltbeli hulláma földrengést okozott a lengyel egyházban. A szexuális bántalmazás csak a probléma egyik aspektusa volt. Hacsak a lengyel egyháznak nem sikerül a jelenlegi válságot kairoszként és mély reformokra felszólításaként értelmezni, hacsak az egyház nem tárja fel a lengyel társadalom – és különösen a fiatal generáció – számára a kereszténység más arcát, a szekularizáció folyamata Lengyelországban még radikálisabb lesz, mint Spanyolországban és Írországban.

A szexuális bántalmazás válsága nem marginális. Ma a bántalmazási botrány hasonló szerepet játszik, mint a középkorban a reformációt felgyorsító búcsúcédulás botrányok. Ami eleinte marginális jelenségnek tűnt, ma – mint akkor – sokkal mélyebb problémát tár fel. Az egész rendszer beteg: az egyház és a politikai hatalom kapcsolatai, valamint a papság és a laikusok viszonya, sok más tényező között.

A katolikus egyház mai helyzete erősen hasonlít a reformáció előtti helyzetre. Az Egyháznak mélyreható reformra van szüksége. Ha ezt az intézményi változásokra korlátozzuk, a reform felületes marad, és szakadáshoz vezethet. Szükségünk van a 16. századi katolikus reformáció inspirációjára – lényege a spiritualitás elmélyítése volt az egész Egyházban (gondoljunk csak arra a szerepre, amelyet olyan misztikusok játszottak, mint Avilai Teréz, Keresztes János és Loyolai Ignác), de ez időszakban a lelkipásztori stílusú püspöki és papi szolgálat is megjelent (gondoljunk Borromeo Károlyra és még sok másra). Nemcsak a szerkezet megváltoztatására, hanem a mentalitás megváltoztatására, az egyházon belüli kapcsolatok kultúrájának megváltoztatására van szükség.

A múltban számos reform történt az egyházban, csak tragikus késések után. A XIX. században az egyház elvesztette a munkásosztályt. A huszadik század elején szellemi önkasztrációt követett el az úgynevezett „modernizmus” elleni küzdelemben, amely az értelmiség nagy részének és számos prófétai személyiségének elvesztéséhez vezetett. A hatvanas években elvesztette a fiatalabb generáció nagy részét, és most – a nők méltóságának új önismeretének korszakában – nőket veszít. A II. Vatikáni Zsinat azon törekvése, hogy megbékéljen a modern világgal, túl későn jött. A modernitás a épp a hatvanas években érte el csúcspontját, de utána hamarosan véget ért.

A zsinat nem készítette fel az egyházakat a posztmodern korra. Ma az egész szociokulturális kontextus megváltozott. Az egyházak elvesztették vallásmonopóliumukat. A szekularizáció nem pusztította el a vallást, hanem átalakította azt. Az Egyház fő versenytársa ma nem a világi humanizmus, hanem a vallás és a spiritualitás új formái, amelyek emancipálódtak az Egyháztól. Az Egyház nehezen találja meg helyét egy radikálisan pluralista világban. A kommunista múlttal fémjelzett egyházak pedig különösen nehezen tudnak tájékozódni ebben a világban.

Az egyház erkölcsi pánikkal reagált a hatvanas évek szexuális forradalmára. A szexuális erkölcs hangsúlyozása vált az igehirdetés meghatározó témájává, és szakadék nyílt meg az egyházi tanítás és sok katolikus, köztük a papok élete között. Az Egyház egyetlen témát sem tárgyalt olyan gyakran, mint a szexet. A hatodik parancsolat gyakran az első volt a prédikációkban. Ferenc pápának volt bátorsága ezt a megfelelő nevén nevezni: „neurotikus megszállottság”. És amint a bántalmazási botrány kibontakozott, az egyházon belüli és kívüli reakció ezekre az erkölcsi előadásokra természetesen a dühös, felháborodott „Nézz magadba!” volt. Az Egyház későn – talán túl későn – kezdte kezelni ezt a képmutatást és botrányt soraiban, majd gyakran csak válaszul a bántalmazás és a világi média leplezésére.

Aggódom amiatt, hogy sok szeminárium (különösen a posztkommunista országokban) nem biztosítja a papság jelöltjei számára a lelki és pszichológiai felkészültséget a cölibátusra. Ennek magában kell foglalnia a homoszexualitás őszinte vitáját, beleértve sok pap homoszexuális irányultságát is. Egyes papok a kivetítés mechanizmusán keresztül birkóznak meg szexualitásukkal: a papság homoszexualitása ellen a legharciasabb hangok gyakran a homoszexuális irányultságú papok. Az Egyház megfizette az árát, amiért túl sokáig ellenállt a kozmológia, az evolúcióelmélet, valamint az irodalmi és történelmi kritika meglátásainak a bibliai exegézisben; nem ismételheti meg ezeket a hibákat azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a neurofiziológia meglátásait a homoszexualitás megközelítésében és a kulturális antropológiát a családi élet fejlődésének megértésében.

„Ez az idő nem csak a változás kora, hanem a korszakváltásé is” – mondta Ferenc pápa. A vallás és az egyház szerepe a társadalmakban és kultúrákban gyökeresen megváltozik. A szekularizáció nem a vallás végét, hanem annak átalakulását hozta. A globalizáció csúcspontja az ellenállás: a populizmus, a nacionalizmus és a fundamentalizmus növekszik. Világunk egyre inkább összekapcsolódik és ugyanakkor újonnan megosztott. A globális keresztény közösség is egyre inkább megosztott – ma azonban a legnagyobb megosztottság nem az egyházak között, hanem azokon belül van. A koronavírus-járvány idején a bezárt és üres templomokat prófétai figyelmeztető jelnek tekintettem: ez hamarosan az egyház alapállapota lehet, ha nem megy át mélyreható reformon.

A bántalmazási válság csak egy aspektusa a papság intézményi válságának, az egyház és a hit válságának. Ezt a válságot csak az egyház mai társadalomban betöltött szerepének új megértésével lehet leküzdeni – az Egyház „Isten zarándok népe” (communio viatorum), az Egyház „a keresztény bölcsesség iskolája”, az Egyház mint „tábori kórház” és az Egyház, mint a találkozás, a megosztás és a megbékélés helye. Félelem és pánik nélkül kell szembenéznünk ezzel a válsággal, bízva a történelem Urában. A megoldás nyugodt és alapos lelki elemzést, lelki belátást feltételez. Egy régi cseh legenda szerint egy prágai gótikus templom építője az épület befejezésekor felgyújtotta a fa keretet. Amikor a tűz kigyulladt, és az állványzat zúgva, lángokban borult a földre, az építtető pánikba esett és öngyilkos lett, azt gondolva, hogy épülete összeomlott. Eszembe jut, hogy sok keresztény, aki pánikba esik ebben a változási időben, hasonló hibába esik. Ami összeomlik, lehet, hogy csak egy fa állvány; ha leég, a templom épületét minden bizonnyal megégeti a tűz, de a rég elfedett, lényeges dolgok feltárulnak.

43 éves papi szolgálatom során több tízezer vallomást hallottam. Sok éven át a bűnbánat szentsége mellett felajánlottam a „lelki tanácsadást”, amely hosszabb és mélyebb, mint amit a gyónás szokásos formája megenged. Ilyen beszélgetéseken gyakran részt vesznek a megkereszteletlen „szellemi keresők” is. Kiterjesztettem a szolgálatban dolgozó munkatársaim csapatát, hogy teológiára és pszichoterápiára képzett laikusokat is felvegyek. Meggyőződésem, hogy a „lelki kísérés” lesz az Egyház legfontosabb lelkipásztori feladata a következő korokban.

Ez az a szolgálat is, amelyben én magam a legtöbbet tanultam, amelyben a teológiám és a spiritualitásom, a hitem és az Egyház megértésének bizonyos átalakulása történt meg. Amikor püspököm, a prágai érsek határozottan megtagadta, hogy beszéljen a papok szexuális zaklatásának áldozataival (beleértve a kolostor tagjait is, amelynek akkoriban ő az elöljárója volt), és a rendőrségre irányította őket, én hosszú késő éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattam sokukkal közülük. Utána gyakran azt tapasztaltam, hogy reggelig nem tudok aludni. Sokkal többet nem tudtam meg, mint amiről már korábban beszámoltunk. De ezeknek a férfiaknak és nőknek a szemébe néztem, és fogtam a kezüket, amikor sírtak. Ez nagyon más volt, mint nyilatkozataikat a bírósági dokumentumokból olvasni. Évekig dolgoztam pszichoterapeutaként, és ismerem a mentális és spirituális fájdalom közelségét és kölcsönhatásait, de ez más volt, mint puszta pszichoterápia; Egész szívemmel éreztem ott Krisztus jelenlétét, mindkét oldalon: a „kicsikben, a betegekben, a bebörtönzöttekben és az üldözöttekben”, valamint a hallgatás, a vigasztalás és a megbékélés szolgálatában is, amelyet megadhattam nekik.

Gyakran visszatérek egy történethez, ami egyfajta mini-evangélium Máté Evangéliumának közepén, egy nő története, aki 12 évig vérzésben szenvedett, sok orvost kipróbált, minden vagyonát kezelésre fordította, de semmi sem segített rajta . Az akkori vallási tisztségviselők szerint a vérző nő rituálisan tisztátalan, nem vehet részt az istentiszteleten, és senki sem érhet hozzá. A nőt kényszerítő vágya az emberi intimitás, az emberi érintés iránt elvezette a parancsolt elszigeteltség megtöréséhez: megérintette Jézust. Névtelenül, hátulról érintette meg, és megpróbált rejtve maradni a tömegben. Jézus azonban nem akarta, hogy így gyógyuljon meg. Az arcát kereste. Az asszony előjött, és évekig tartó rejtőzködés és elszigeteltség után befejezte, amit teste mondott – a vér és a fájdalom nyelvén – azzal, hogy leborult előtte, és „a teljes igazságot elmondta” mindenki előtt. És az igazságnak abban a pillanatában megszabadult betegségétől.

Olyan Egyházról álmodom, amely olyan biztonságos teret teremt – az igazság terét -, amely gyógyít és felszabadít. Őszintén remélem, hogy ez a konferencia hozzájárul az álom megvalósulásához.

Tomas Halik a Károly Egyetem vallásszociológiai professzora Prágában, abban a városban, ahol 1948 -ban született. A Cseh Keresztény Akadémia elnöke és a Szent Salvatori Akadémiai Egyházközség lelkipásztora. Teológiai tiszteletbeli doktori címet szerzett az erfurti és az oxfordi egyetemen. Könyveit, amelyek hazájában bestsellerek, 19 nyelvre fordították le, és több irodalmi díjat is kaptak. A kommunista rendszer alatt titokban szentelték pappá Erfurtban, és tevékenyen részt vett a földalatti egyházban, miközben pszichoterapeuta volt. Frantisek Tomasek bíboros egyik legközelebbi munkatársa volt. A kommunista rezsim 1989-es bukása után a cseh püspöki konferencia főtitkára és Vaclav Havel tanácsadója volt. János Pál pápa 1990-ben kinevezte tanácsadónak a Párbeszéd Nem-hívőkkel Pápai Tanácsben; XVI. Benedek 2008 -ban tiszteletbeli pápai prelátusnak nevezte ki. Számos nemzetközi kitüntetést és díjat kapott az üldöztetés idején az Egyháznak tett szolgálataiért, valamint a vallások és kultúrák közötti párbeszédért. 2014 -ben elnyerte a Templeton -díjat.

Forrás: https://www.thetablet.co.uk/features/2/20735/-with-a-sorrowful-heart-the-scandal-of-abusive-priests
Fordítás: Biró Szilveszter EM projektkoordinátor