„A hatalom feltétlensége (amely a „szentség” sajátos egyházi felfogásán alapul) és gyakorlásának átláthatatlansága, kontrollnélkülisége együttesen nagyon veszedelmes légkört szül. A gyermekekkel szemben elkövetett visszaélések botrányai (amelyek az érzelmi-pszichés bántalmazástól a pedofília minősített eseteiig terjedhetnek) jól megvilágították, hogy egy ilyen rendszerben nem egyszerűen torzító hatások lépnek fel, de a legmegbocsáthatatlanabb bűnök is burjánzhatnak. Az áldozat nemcsak az életkora, de a közeg miatt is védekezésre képtelen. A bűnelkövető pedig – a sokszorosan átláthatatlan és tisztázatlan, a kellő ellensúlyokat és kontrollt nélkülöző rendszer visszásságait kihasználva – sokszor évtizedeken át folytathatja ártalmas machinációit. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy ezek az esetek jelentik a kizárólagos problémát. Ez csupán a jéghegy csúcsa, ami rámutat, hogy a más emberi közegekben is jelentkező deviancia meg tud bújni a számára kedvező közegben. Csakhogy más, felnőtteket is érintő abúzusokkal szintén számolnunk kell – a tekintélyszemély helyzettel való visszaélésével (mint például egy korábban sokak által csodált rendalapító esetében), a lelkivezetés bűnös célokra való felhasználásával (amint erre például az egyik közismert lelkiségi mozgalom alapítójával kapcsolatban fény derült). Sőt fellép még a klerikusok elleni visszaélések megannyi botránya is (mint például a bíborosi címétől, papi státuszától végül megfosztott washingtoni nyugalmazott érsek története mutatja). Ha ennyi különböző életkorban, egyházi státuszban, hívő közösségen belüli viszonyban találkozunk a hatalmi visszaéléssel, az ahhoz rendkívül gyakran kapcsolódó szexuális bűnökkel, akkor joggal vethetjük fel a kérdést, vajon nem rendszerszintű problémával állunk-e szemben. (Amelynek egyébiránt kialakultak a rendszerszintű félrekezelési módozatai is.) Nincs itt az ideje, hogy megkezdődjön egy szisztematikus és elmélyült reflexió az egyházon belüli hatalmi torzulásokról?”
