A kiskorúak védelmével foglalkozó pápai bizottság október 16-án bemutatott éves jelentése mérföldkő a katolikus egyházban, a dokumentumban ugyanis központi szerepet kapnak az áldozatok. Benyusz Márta, a bizottság regionális tanácsadója a Szemléleknek arról beszélt, mit jelent ez a gyakorlatban, hogyan működik a jóvátétel, és miként lehet áttörni a hallgatás kultúráját. Laborczi Dóra interjúja.
– A bizottság tavaly is adott ki éves jelentést, ám az idei összefoglalóban az az újszerű, hogy központi szerepet kapnak benne az áldozatok. A katolikus egyház korábbi hozzáállását tekintve ez a jelentés történelmi lépésnek nevezhető?
– Abszolút, ugyanakkor egy jóval korábban elkezdődött folyamat fontos állomása is. Ferenc pápa 2014-ben hívta életre a tanácsadó testületet, hogy segítsen a Szentatyának, miként lehetne az egyházban visszaszorítani a kiskorúak sérelmére elkövetett visszaéléseket. Már az első pillanattól az áldozatok gyógyulása volt az elsődleges. Ám abból a szempontból, hogy a gyakorlatban hogyan lesz ez érzékelhető az áldozatok számára, az idei jelentés valóban mérföldkő. A dokumentumra úgy tekintünk, mint a megtérés egyfajta eszközére az egyházban, mivel az átláthatóságot és az elszámoltathatóságot tűzte zászlajára. A második éves jelentésben fókuszcsoportokkal dolgoztunk együtt, és negyven áldozatot hallgattunk meg a bizottság négy nagy régiójából (Európa, Amerika, Ázsiai-Óceánia és Afrika). A jelentés központi eleme a jóvátétel kérdésköre. Kimondja, hogy a jóvátétel egyház feladata, ahogyan az is, hogy senkinek a kezét ne engedje el, aki visszaélést szenvedett el, hanem kísérjük őt végig a folyamaton. A jelentéssel foglalkozó csoport vezetője, Maud de Boer-Buquicchio a dokumentumot bemutató sajtótájékoztatón az egyik áldozatot idézte: „Felajánlottak nekem 20 ezer dollárt, de én csak bocsánatkérést szerettem volna”. A jelentés az emberi oldalra fókuszál, és arra hív, engedjük, hogy az áldozatok mutassák meg, merre van a gyógyulás útja.
– A jóvátételnek milyen anyagi és emberi dimenziói lehetnek? Az anyagi kompenzáció nem idéz-e fel olyan történelmi örökséget, mely szerint a hallgatás pénzzel megvehető?
– Megfordítanám. A szexuális bántalmazás az esetek 99,9 százalékában olyan trauma, amely derékba tör egy emberi életet. Mégis, az evangélium jó híre, hogy Krisztusban van gyógyulás, és ez elérhető, ha egyházként, emberi eszközökkel is segítünk ebben. De ez hosszú út, amiben sok eszközt igénybe kell venni. Ha ebből a szemszögből közelítjük meg, azt is jobban megérthetjük, miért fontos, hogy közösségként adjunk jóvátételt, akkor is, ha egyénként nem vagyok érintett. Mindannyian Krisztus testének részei vagyunk, és ha a test egyik része megsebződik, akkor egy kicsit mindannyian megsebződünk, ezért mindannyian részt kell vegyünk a gyógyulásban. Ilyen esetekben az áldozatnak nemcsak a méltósága, az integritása, a lelke sérül meg, hanem a hite is: kitaszítva érzi magát az egyházból. A gyógyulás azzal kezdődik, hogy elismerjük, és akár egyházi, akár világi vezetőként vállaljuk a felelősséget azért, hogy ez megtörtént a közösségünkben, ha nem is mi voltunk az elkövetők. De az is legalább ilyen fontos, hogy közösségként is elismerjük és bocsánatot kérjünk – személyesen vagy akár nyilvánosan –, mert ez is segíti a gyógyulást.
– Az elismerés és a bocsánatkérés után melyek a következő lépések a jóvátétel folyamatában?
– Az érintetteknek végig kell menniük egy spirituális, mentálhigiénés, terápiás úton is, amiben segítséget kell nyújtanunk nekik. Ezen az úton felmerül az anyagi jóvátétel lehetősége is, de ezt inkább úgy értjük, mint egy technikai kérdést: hogyan biztosítja az egyház, hogy olyan intézményi struktúrákat épít ki és tart fenn, amelyek ilyen helyzetekben azonnali és adekvát segítséget tudnak nyújtani. Ennek megvalósításához elengedhetetlen, amit a bizottság az első éves jelentésében kiemelt: legyen minden egyházmegyében áldozatkísérő személy, akinek nem jogi segítséget kell nyújtania, hanem az áldozat mellett áll ebben a sokszor nagyon megterhelő eljárásban. Mivel a jogi eljárások általában elhúzódnak, az áldozat érdekeit érvényesíteni kell, ami egy sebezhető, összetört személytől nem elvárható.
Az eljárással párhuzamosan kezdődhet a terápiás folyamat, melynek keretében indokolt felajánlani a fizetett terápiás lehetőségeket. Fontos állomás a közösségi reintegráció, az áldozatok stigmatizációjának megelőzése, és ha mégis megtörténik, a stigmatizáció enyhítése, megszüntetése. Mindemellett meg kell őrizni a transzparenciát, és fenntartani a lehetőséget, hogy aki szeretne, az tudjon is beszélni az általa megéltekről a közösségében. Ezzel egyidejűleg a közösségnek is meg kell adni a lehetőséget, hogy párbeszéd és feldolgozás induljon. Arról ugyanis kevés szó esik, hogy a szexuális bántalmazás az áldozaton kívül az egész közösség szövetében kárt tesz.
– A jelentés leírja, hogy az áldozat felkarolása mellett mi az elkövetők eltávolításának folyamata. Milyen emberi és teológiai felelősség terheli az egyházat az elkövetőkkel kapcsolatban?
– A kánonjog kimondja, hogy a kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélés a legsúlyosabb bűncselekmények, az ún. delicta graviora közé tartozik, és ehhez illeszkedik a jogkövetkezmény is, amely végső soron a klerikus elbocsátása. A gyógyulás szempontjából az is fontos, hogy az áldozatokat óvni kell attól, hogy az elkövetővel közvetlen kapcsolatba kerüljenek.
Kivéve, ha az áldozatnak erre igénye van, de az is professzionális segítség mellett kell hogy létrejöjjön. Sajnos vannak esetek, hogy az elkövetőt hiába zárják ki a papi rendből, visszahívják olyan közegekbe, ahol a jelenléte további sérülést okoz. Emögött sokszor nem rossz szándék van, hanem jóhiszeműség vagy tájékozatlanság, aminek alapja az a teológiai alapelv, hogy minden bűnös kaphat új esélyt. De nem mindegy, ez milyen keretek között történik, mert az áldozatközpontúságnak az is eleme, hogy az elkövetőket megfelelő módon tudjuk kezelni. A kánonjog szerint az egyházban a lelkek üdvösségének mindig a legfőbb törvénynek kell lennie, de ennek útja nem lehet az, hogy az áldozatokat közben újra traumatizáljuk. Ezért fontosak az intézményi reformok és a szakszerű segítségnyújtás, ami a jóvátétel egyik kulcseleme. Mindannyiunk érdeke, hogy több ilyen szörnyűség ne történhessen, és ha mégis előfordul, úgy tudjunk reagálni, hogy az áldozatok érzik, megfogtuk a kezüket, és együtt megyünk a gyógyulás útján. De ehhez az kell, hogy a tettek ne maradjanak következmények nélkül, és bennünk is végbemenjen az a megtérés, amelyre a bizottság jelentése hív.
– Mennyire tart fenn az egyház olyan bűnös struktúrát, amely létrehozta a hallgatás kultúráját? Mennyire érzi ezt áttörhetőnek?
– Ez a legnehezebb kérdés, és nemcsak az egyházban, hanem az élet minden olyan terében, ahol gyermekek és sérülékeny személyek vannak. Gyermekbántalmazási pandémiát élünk, és számomra talán ezzel volt a legnehezebb szembesülni a munkám során: hogy ez iszonyatosan lassú folyamat, és közben sokszor feladja az ember, mert azt érzi, nem történik semmi. De én abban hiszek, hogy még ha ez lassú folyamat is, ha mindenki megteszi, amit meg tud tenni, akkor lehetséges a változás. Ebben a szemléletformálásban a legtöbbet a megelőzés segíthet. Sokszor el kell mondani, és átfogó gyermekvédelmi protokollokat kell elfogadni, élővé tenni az iskolákban, a közösségekben. Sokszor nagy az ellenállás, amit Közép-Európában megfűszerez az a történelmi seb is, amit a kommunizmus örökségeként a társadalom hordoz. Ehhez sok félelem, ellenállás is kapcsolódik, hogy ami „trend” kívülről érkezik, attól idegenkedünk. De mégis szeretném a remény hangját felerősíteni, hogy a saját megoldásainkat keresve ez a félelem áttörhető, és a szó jó értelmében „személyre szabható”, belsővé tehető az emberi méltóság védelmének kultúrája.
– Mennyire alaptalan az a félelem, hogy ha kidolgozunk ilyen irányelveket, akkor mindenki feljelentést fog tenni, és emiatt nem lesznek biztonságban a papok, lelkészek?
– A bejelentések mindössze 5-6 százaléka valótlan. A többinek általában van valóságalapja, és ha csak ezt nézzük, máris érezzük annak a súlyát, hogy érdemes fenntartani a bejelentést lehetővé tevő struktúrákat. Egyébként a bejelentési lehetőség már minden magyar egyházmegyében és a szerzetesek számára is adott. Ugyanakkor ezt a félelmet is fontos meghallani, és a prevenció részeként elmondani, hogy az emberi méltóság védelme mindenkire kiterjed.
– Hogyan tudnak az egyházi intézmények ilyesfajta jelzőrendszereket kiépíteni a gyakorlatban?
– A bejelentőfelületek adottak. [Például az Emberi Méltóság Stratégia oldalán – a szerk.] A kulcs, hogy élővé tegyük ezt a lehetőséget, aminek legrövidebb útja az oktatási intézményeken keresztül vezet. Akár úgy, hogy az iskolákban már az egészen kicsi gyerekeknek elmagyarázzuk: ha van valamilyen problémád, tudod-e, kinek szólhatsz? Erre nagyon praktikusak a panaszládák az osztályteremben vagy az iskolában, ahova a gyerek akár név nélkül bedobhatja a panaszát. A szülőknek is el kell mondani, hogy ha valaki azt érzi, valami történik a gyerekével, akkor itt és itt lehet jelezni e-mailben, telefonon. Jól működnek iskolákban például a plakátok a Gyermekjogi Egyezmény cikkeivel, vagy ha egy-egy osztályfőnöki órán gyermekjogi, gyermekvédelmi képzést tartanak.
– Megszülettek az irányelvek, javaslatok, kézikönyvek. Ez most kötelező érvényű a katolikus egyházban, vagy minden közösségben külön el kell kezdeni kitaposni?
– Léteznek kötelező kánonjogi előírások, de az útmutatók, javaslatok iránymutató jellegűek. Az emberi méltóság kultúrájának útját minden közösségben egyenként kell kitaposni, hogy élővé és a sajátunkká váljon.
Meg kell találni azokat az eszközöket, amelyekkel a jó gyakorlatok vagy iránymutatások beemelhetők a saját valóságunkba. Katolikusként úgy érzem, könnyebb ezen az úton el-, illetve továbbindulni, hogy látom a tavalyi, illetve az idei éves jelentést. És a kérdésre, hogy a dokumentum miként tudja kísérni az egyházat a gyermekvédelem útján, az a válasz, hogy a püspöki konferenciák, illetve a püspökök bizonyos időközönként ad limina látogatásra mennek a Szentszékhez, és beszámolási kötelezettségük van. A püspökök találkoznak a bizottság tagjaival is. Előtte a testület kiküld egy kérdőívet, amelyet az egyházmegyék kitöltenek, ez képezi a megbeszélés alapját, majd a bizottság ennek ismeretében fogalmazza meg a meglátásait, amelyeket az egyházmegyéknek érdemes figyelembe venniük. A következő ad limina látogatáson pedig számot kell adni arról, hogy mi történt az előző alkalommal adott javaslatok alapján.
– Milyen kapcsolódási pontok, ajánlások vannak az állami és a világi gyermekvédelem viszonyával kapcsolatban? A jelentés kifejezetten méltatja a magyar Emberi Méltóság Stratégiát is.
– A jelentés az egyházra vonatkozik, az államnak nem adhat ajánlásokat, de való igaz, hogy minden kölcsönhatásban van egymással, és az egyház hozhat pozitív változásokat ezen az úton. Ilyen Magyarországon az Emberi Méltóság Stratégia, amelyet a jelentés is említ, de ki lehet emelni a Katolikus Pedagógiai Intézet munkáját, vagy a Váci Egyházmegye Szent Mihály Intézményfenntartóját, az Esztergom-Budapest Főegyházmegye Iskolafenntartóját, a piaristákat vagy a bencéseket, és még sok jó példát mondhatnék. Külföldi követendő példa lehet, hogy Lengyelországban már két-három éve minden iskolában, illetve gyerekekkel foglalkozó intézményben kötelező elfogadni egy gyermekvédelmi protokollt/szabályzatot. Az nem fog mindent megoldani, de akkor is ennek kell lennie az első lépésnek.
– A jelentéshez egy Vademecum nevű kézikönyv is tartozik. Ez ad iránymutatást arra, hogyan találja meg a maga válaszát egy-egy intézmény vagy közösség?
– A bizottság ezt a jóvátétellel kapcsolatos gyakorlati útmutatóként adta ki. Ezen kívül a testület dolgozik irányelveken is (Universal Guidelines Framework), ami válasz a Preadicate Evangelium 78. paragrafusában kapott mandátumára, azaz hogy a dokumentum eljárásokat és protokollokat fogadjon el a világegyház számára, amelyek majd, ha odajutunk, valamilyen formában valóban kötelezőek lehetnek. A jóvátételről szóló Vademecum nem kötelező jellegű dokumentum, viszont olyan, sok áldozat és szakember tapasztalatára épülő gyakorlati útmutató, amit jó, ha kézbe vesznek mindazok, akik a helyi egyházakban a jóvátételi rendszert kialakítják. Érdemes tehát megfontolni, hogy legyenek áldozatmeghallgató központok, terápiás lehetőségek, hogy történjen meg a bocsánatkérés, és gondolkodjunk el a pénzügyi kompenzáción. De ami a legeslegfontosabb: hallgassuk meg az áldozatokat.
– Ne csak a sajtó hallgassa meg őket.
– Igen. Legyünk jelen, és hallgassuk meg, ők mit szeretnének. Mert minden áldozatnak más jelent jóvátételt. És ami még nagyon fontos: segítsünk a sérült istenkapcsolat helyreállításában. Mert ezáltal a mi istenkapcsolatunk is helyre tud állni. A Jóisten arra hív minket, fogjuk meg a gyerekek és sebzett felnőttek kezét, és menjünk velük ezen az úton. Akkor is, ha nehéz hallani, amit mondanak.
Ha ők ki tudták bírni, hogy ez megtörtént velük, akkor én is le tudok ülni és el tudom bírni, hogy meghallgassam. Fontos a szupervízió és a szakmai rálátás, hogy egy ilyen beszélgetésben érezd, te is ember vagy, megélhetsz fájdalmat, dühöt, és ez normális. Hogy ez nem teljesítménybeszélgetés. Ez csak arról szól, hogy ide jön egy ember, akit nagyon mélyen megsebeztek. És most meg kell hallgatnod őt.
A cikk eredetileg a szemlelek.net oldalon jelent meg 2025.10.22-én.