Ha olyan problémát észlelünk, amelyet mindenképpen jeleznünk kell, a legtöbb esetben érdemes először a szülővel beszélni (lehetőleg nem 5 percben, nem más „idegenek” jelenlétében, nem a folyosón, nem egyedül, hanem pl. a gyermekvédelmi felelőssel, vagy a gyermeket szintén ismerő kollégával, vezetővel közösen), a beszélgetés keretében pedig tájékoztatni arról, hogy jelezniük szükséges az észlelt problémát a gyermekjóléti szolgálat felé.
Általában mielőtt egy jelzőrendszeri tag jelzéssel él, a probléma már egy ideje fennáll, már beszéltek a szülővel, segítséget ajánlottak neki, tanácsokkal látták el, de az észlelt probléma nem szűnt meg. Tehát a szülőt vélhetően nem fogja váratlanul érni (még ha ezt is mondja felháborodva), hogy a következő lépés a gyermekjóléti szolgálat bevonása. Ha bizalom van a szülő és az iskola között, ha a szülő valóban segítő szándékot él meg, akkor ez a kapcsolat – a tapasztalatok szerint – nem sérül, sőt akár mélyülhet is, még ha a szülő első reakciója a felháborodás, akkor is.
Súlyos elhanyagolás és/vagy bántalmazás gyanúja esetén azonban rendkívül körültekintően kell eljárni, van olyan eset, amikor jobb, ha nem tud a szülő a jelzésről, mert pl. tartósan fennálló bántalmazás esetén a bántalmazó felkészítheti a gyermeket a helyzetre, titoktartásra, hazugságra kényszerítheti… (ami egyben további bántalmazást is magában foglalhat). De van arra is példa, hogy a szülő a gyermekkel váratlanul eltűnik külföldre. Vagy csak a feltételezett elkövető, ami pedig a rendőrség munkáját nehezíti.
Ilyen esetben maga a jelzés zártan kezelendő a gyermekjóléti szolgálat részéről, tehát a szülő nem fogja tudni, ki tette a jelzést. Éppen ezért gyakran minden lehetséges, saját gyermekével kapcsolatban álló jelzőrendszeri tagot számonkér és rágalmazással vádol meg. Tehát ez nem függ attól, ki tette a jelzést. Csúnyán mondva „ez ezzel jár”, kis ár ez a gyermek védelme érdekében. Esetfüggő és személyfüggő, hogy ezek után a szülő kivel és hogyan tud együttműködni, ezért is rendkívül fontos az adott gyermekkel/családdal kapcsolatban álló jelzőrendszeri tagok együttműködése, együttgondolkodása (mert nem az a fontos, hogy a szülő mindenkiben bízzon, hanem hogy legalább egy szakember legyen, akivel tud és hajlandó együttműködni).
Ha az „utána hogy beszélgessek a szülőkkel?” kérdés akkor merül fel, amikor a jelzést tevő mondjuk elszörnyed egy-egy súlyos bántalmazás vagy elhanyagolás kapcsán, akkor a jelzést tevő legyen tisztában azzal, hogy ez nagyon emberi reakció. Fontos, hogy a munkatársai, vezetői ne hagyják magára ebben a helyzetben. Szükség esetén szupervíziós lehetőséget is biztosítani kell számára a feldolgozáshoz.
Megfontolások: Segíthet a bántalmazást elkövető ember elfogadásában, és egyben saját lelki békénk helyreállásában, ha:
- nem azonosítjuk az embert a tettével, nem az embert ítéljük el, hanem a tettét
- emlékeztetjük magunkat az ember méltóságának forrására (Istenhez tartozás, teremtettség, istenképiség)
- figyelembe vesszük azt a tudást, hogyan és miért válik/válhat valaki bántalmazás/elhanyagolás elkövetőjévé (akit nem szerettek jól, nem tud jól szeretni)
- nem feledkezünk meg arról, hogy csak Isten látja a másik ember sebeit, mi nem
- nem ítéljük el magunkat sem, ha elborzadunk, mert a gyermekbántalmazáshoz nem lehet hozzászokni
„Ha az ember megmarad az elborzadásnál a szörnyűségekkel, a bántalmazásokkal találkozva, és nem tud eljutni odáig, hogy ne a „miért”-re keresse a választ, akkor nem hogy a bántalmazót, de még az áldozatot sem fogja tudni meghallgatni, meghallani, megérteni, együttérezni vele. Meglátni az embert a bántalmazások szörnyűségein túl csak Krisztusra tekintve lehet.”
Lásd bővebben: Embertárs 2021/2, Bántalmazók lelkigondozása (186-203)