2026. október 15-én közel 100 segítő szakember gyűlt össze az Óbudai Don Bosco Oratórium és Közösségi Házban, ahol Hans Zollner SJ, jezsuita atya, a római Pápai Gergely Egyetem Antropológiai Intézetének igazgatója tartott előadást a safeguarding mai helyzetéről, valamint a közösségi és spirituális határátlépésekről.
Az előadások számos fontos kérdést és továbbgondolásra érdemes szempontot vetettek fel, ezért az elhangzottakat több részletben mutatjuk be.
Első előadásának elején a római Pápai Gergely Egyetem Antropológiai Intézetének bejáratánál található ikont mutatta be, amely Jézust mint gyógyítót ábrázolja. Balján a meggyógyult leprás, lábainál a vérző, de meggyógyult nő, jobbján a meggyógyult béna, illetve egy anya áll két gyermekével. A képen Jézus nem a szereplőket nézi, hanem minket, akik a képet nézzük. Arra hív, hogy mi is folytassuk az ő misszióját. Érjük el a túlélőket, azokat, akik megsebződtek, és gyógyítsuk őket, hogy mielőbb visszatérhessenek a közösségünkbe. A safeguarding Jézus Krisztusban kell, hogy gyökerezzen, az ő üzenetében. Hangsúlyozta, hogy a safeguarding sok kihívást rejthet, de tudnunk kell, hogy Jézussal járunk ezen az úton.
2002-ben Szent II. János Pál pápa arról beszélt, hogy az egész egyháznak szüksége van a megtisztulásra. Ez a megtérés az első lépés, amikor Jézus követőivé válunk.
Hans Zollner kitért arra, hogy az egyháznak ma újra meg kell találnia a helyét a modern társadalomban, amely számos új kérdést vet fel. Amikor azt kérdezzük magunktól, hogy kik vagyunk, mire hívnak minket, milyen missziónk van, akkor az egész környezetünket kell figyelembe kell vennünk, és eszerint kell a safeguarding célja felé haladni - nem vonhatjuk ki magunkat abból a társadalomból, ahol élünk. Az a normális üzemmód, ha tesszük a dolgunkat, és elfogadjuk azt, ahol éppen ebben a folyamatban állunk. Nem várhatjuk meg, hogy a Jóisten mágikus módon oldja meg helyettünk a dolgokat. Fontos, hogy ne ragadjunk le a részleteknél, mert akkor könnyen szem elől tévesztjük a célt.
A safeguarding fogalma
Néhány éve változás következett be: a figyelem fókuszában már nem az abúzus megakadályozása áll, hanem a safeguarding fogalma. A safeguarding egy tágabb perspektívát ad, egy pozitív, proaktív fogalom. Nem csak arról szól, hogy miként tudjuk elkerülni a kárt, hanem arról is, hogy miként tudunk létrehozni egyszerre biztonságos teret, biztonságos kapcsolatokat, gyakorlatokat, eljárásokat, struktúrákat.
A gyakorlatokkal és struktúrákkal kapcsolatban elmondta: fontos, hogy hitelesek legyünk, és a meglévő jogszabályok szerint járjunk el, illetve ebben legyünk következetesek. Nagyon gyakori a katolikus egyházban, hogy a kompetenciák és a felelősségi körök, hatáskörök átfedésben vannak egymással. Persze a legvégén mindannyian a Mennyei Atya felé tartozunk felelősséggel, de fontos, hogy megértsük, ki mit csinál, kinek mi a feladata, melyik hivatal miért felelős. Senki nem felelős mindenért, de egyértelműen kell tudnunk, hogy kinek meddig tart a hatásköre.
A safeguarding napjainkban
Hans Zollner rámutatott, hogy 2026-ra a safeguarding, vagyis a biztonság megteremtésének kérdése világszerte jelen van a katolikus Egyház életében. Az elmúlt évtizedekben érzékelhető fejlődés történt ezen a területen, még ha a változás lassú is. Ugyanakkor továbbra is jelentős kényelmetlenségérzet, tudáshiány és ellenállás tapasztalható, sok esetben pedig hiányzik a témával való aktív foglalkozás iránti elkötelezettség.
Az előadó szerint ez az ellenállás bizonyos mértékig érthető, hiszen a bántalmazásról és a visszaélésekről nehéz beszélni, sokak számára kellemetlen feladat. Fontos azonban felismerni az ellenállás okait, és megváltoztatni a safeguardinghoz kapcsolódó gondolkodásmódot.
Zollner atya hangsúlyozta, hogy a katolikus Egyház az elmúlt években globális szinten jelentős előrelépéseket tett: irányelveket, szabályzatokat, képzési programokat dolgozott ki, és számottevő szakmai tudást halmozott fel. Ezek az eredmények elismerést érdemelnek, még akkor is, ha a rendszer korántsem tökéletes.
A legnagyobb hiányosságok közé tartozik továbbra is a múlt feldolgozása. Az Egyház sok helyen nehezen néz szembe azzal, hogy saját közösségeiben papok, püspökök, hitoktatók és más egyházi személyek gyermekeket, fiatalokat vagy kiszolgáltatott helyzetben lévő felnőtteket bántalmaztak, illetve szexuálisan, spirituálisan, anyagilag vagy más módon kihasználtak.
Az előadó a bűnbánat és a kiengesztelődés szentségének logikájára hivatkozva hangsúlyozta: a bűnök beismerése, a valódi megbánás és a jóvátétel egymástól elválaszthatatlan lépések: nem elegendő általánosságban beszélni a múlt hibáiról, és nem elegendő pusztán bocsánatot kérni. A valódi megtérésnek együtt kell járnia a felelősség elismerésével, az áldozatok szenvedésének komolyan vételével és a lehetőség szerinti jóvátétellel.
Zollner atya felhívta a figyelmet arra a jelenségre is, amelyet a safeguardinggal kapcsolatos kifáradásnak nevezhetünk. Az ezen a területen dolgozó szakemberek és egyházi munkatársak gyakran újra és újra ugyanazokkal a problémákkal találkoznak, miközben nem mindig érzékelik a valódi előrelépést. Ilyenkor fennáll annak a veszélye, hogy a safeguarding pusztán kipipálandó feladatok sorozatává válik. Elkészülnek az irányelvek, megtartják a képzéseket, létrejönnek a szükséges dokumentumok, de nem követik nyomon, hogy ezek valóban megváltoztatják-e az intézmények működését és az emberek magatartását.
Az előadó szerint nem létezik minden közösségre egyformán alkalmazható megoldás. A kulturális, jogi és történelmi sajátosságok miatt minden egyházmegyének, szerzetesközösségnek, iskolának és más katolikus intézménynek saját működéséhez és környezetéhez igazított eljárásokat kell kidolgoznia.
A safeguarding szemléletének fejlődése
Az elmúlt húsz évben a safeguarding értelmezése két jelentős irányban bővült.
Egyrészt a figyelem már nem kizárólag a gyermekek védelmére irányul, hanem a kiszolgáltatott helyzetben lévő felnőttekre is. Ide tartozhatnak többek között a nők, az idősek, a fogyatékossággal élők, a migránsok, az őslakos közösségek tagjai, az LMBTQ+ személyek, a szerzetesnők és a szeminaristák. Az előadó felhívta a figyelmet arra is, hogy a visszaélések elkövetői között nők is lehetnek.
Másrészt a safeguarding ma már nem korlátozódik a szexuális visszaélések megelőzésére. A védelemnek ki kell terjednie a fizikai, pszichológiai, érzelmi, verbális és spirituális bántalmazásra, az online visszaélésekre, valamint a hatalommal való visszaélés különböző formáira is.
Különösen hangsúlyos kérdéssé vált a spirituális bántalmazás, amely az elmúlt években egyre nagyobb figyelmet kapott, többek között a női szerzetesközösségek életében tapasztalt problémák miatt. Az Egyházban szakmai munka indult annak tisztázására is, hogy egyházjogi szempontból milyen magatartások minősülnek spirituális visszaélésnek.
Az előadó az online térben megjelenő bántalmazásokat és a mesterséges intelligencia fejlődésével kapcsolatos új veszélyeket is kiemelte. A digitális technológiák lehetővé teszik olyan mesterségesen előállított, gyermekek elleni szexuális erőszakot ábrázoló tartalmak létrehozását, amelyekben nem szerepel valódi áldozat, mégis súlyos erkölcsi, pszichológiai és jogi kérdéseket vetnek fel. Hans Zollner szerint az Egyháznak is részt kell vennie az ezekre adott válaszok keresésében, különösen a gyermekek digitális tudatosságra és felelős eszközhasználatra nevelésével.
A különböző visszaélések közös eleme a hatalmi vagy erőfölény kihasználása. Ezért a safeguarding egyik alapvető kérdése, hogy az egyházi közösségekben és intézményekben miként értelmezik és gyakorolják a hatalmat. A hatalom önmagában nem negatív jelenség; az a döntő, hogy valaki saját érdekeinek érvényesítésére vagy mások szolgálatára használja-e.
Összességében tehát a safeguarding nem kizárólag a visszaélések megelőzését és a problémák kezelését jelenti, hanem olyan pozitív, életet adó és növekedést elősegítő tevékenységként kell értelmezni, amely az Egyház küldetésének szerves része.
Amikor ezt a szót használjuk, akkor a hozzá kapcsolódó mentális kép is megváltozik. Nem csak arról szól, hogy megakadályozzuk az abúzust, hanem emellett valami pozitívum is van benne, egy pozitív motiváció. Ha valamit szívesen csinálunk, akkor több energiával, nagyobb meggyőződéssel csináljuk. Ahhoz, hogy ezt az üzenetet adhassuk át másoknak, először a saját fejünkben kell ezt a gondolkodásmódot megváltoztatni.