Az egyház megújulása közös feladatunk
2026. október 15-én közel 100 segítő szakember gyűlt össze az Óbudai Don Bosco Oratórium és Közösségi Házban, ahol Hans Zollner SJ, jezsuita atya, a római Pápai Gergely Egyetem Antropológiai Intézetének igazgatója tartott előadást a safeguarding mai helyzetéről, valamint a közösségi és spirituális határátlépésekről.
Az előadások számos fontos kérdést és továbbgondolásra érdemes szempontot vetettek fel, ezért az elhangzottakat több részletben mutatjuk be.
Krisztus testének sebei és az Egyház megújulása
Hans Zollner előadásának egyik legfontosabb teológiai kiindulópontja XVI. Benedek pápa 2010-ben, az írországi katolikusokhoz írt pásztorlevelében megfogalmazott gondolata volt. Ebben a pápa nem csak a püspököket, hanem mindenkit arra hívott, hogy szemlélje a Krisztus testén ejtett sebeket, és vállalja a gyógyuláshoz, a helyreállításhoz és az egyházi megújuláshoz szükséges, olykor fájdalmas lépéseket. Zollner atya értelmezésében a Krisztus testén ejtett sebek nem az Egyház társadalmi megítélésének sérülését vagy a médiában kialakult botrányokat jelentik. A sebek mindenekelőtt a bántalmazott emberek sebei.
Az előadó Máté evangéliumának 25. fejezetével vont párhuzamot, amelyben Jézus a legkiszolgáltatottabb emberekkel azonosítja magát. A beteg, a fogoly, az éhező vagy a segítségre szoruló emberrel való törődés ezért nem egyszerűen erkölcsi kötelesség, hanem Krisztussal való találkozás.
Szent Pál egyházképe szerint az Egyház Krisztus teste, amelynek tagjai egymással szoros kapcsolatban állnak. Ha egy tag szenved, az egész test szenved. Ebből következik, hogy egy egyházi közösségben történt bántalmazás sohasem tekinthető pusztán elszigetelt magánügynek. A bántalmazás hatással van az áldozatra, annak családjára, a közösség tagjaira, az intézmény hitelességére és tágabb értelemben az egész Egyházra.
A bántalmazásokra adott egyházi válasz tehát elsősorban Krisztus szenvedő tagjai iránti felelősség. Ezért a helyreállítás és a megújulás sem korlátozódhat néhány személy vagy intézmény feladatára. Az egész egyházi közösség felelőssége, hogy olyan kultúra alakuljon ki, amelyben az emberi méltóság tisztelete és a biztonság megteremtése természetes módon jelenik meg.
A rendszerszintű megújulás feltételei
Zollner atya szerint az Egyház akkor válhat biztonságosabb közösséggé, ha a változás rendszerszinten megy végbe. Ennek megértéséhez az Egyház működésének több, egymással szoros kapcsolatban álló dimenzióját kell figyelembe venni: az embereket, a struktúrákat, a folyamatokat és a tartalmat.
Az emberek közé tartoznak a papok, püspökök, szerzetesek, a világi munkatársak és az egyházi közösségek tagjai. A struktúrák közé az egyházmegyék, püspöki konferenciák, szerzetesrendek, iskolák, egyetemek és más intézmények sorolhatók. A folyamatok azt határozzák meg, hogyan történik például a jelentkezők kiválasztása, a papok képzése, az intézmények működtetése vagy a visszaélésekkel kapcsolatos bejelentések kezelése. A tartalom pedig mindazt jelenti, amit az Egyház tanít és továbbad: az evangéliumot.
Ezek az elemek folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással. A legjobb szándékú emberek sem tudnak megfelelően működni, ha az intézményi struktúrák diszfunkcionálisak. Ugyanakkor a legkidolgozottabb szabályzatok sem biztosítják a védelmet, ha az intézményekben dolgozó emberek nem azonosulnak azok értékeivel.
Ha azt szeretnénk, hogy az egyházunk biztonságosabb hellyé váljon, és a safeguarding területén egyházi missziónk részeként szeretnénk dolgozni, akkor ezt a négy elemet együtt kell látnunk, és egymással összhangban kell alkalmaznunk: fontos, hogy jó embereink, jól működő struktúrák, valamint következetes folyamataink legyenek. Továbbá elengedhetetlen, hogy az üzenet összhangban legyen azzal, hogy kik vagyunk és mit képviselünk, miért dolgozunk. Ebben a folyamatban minden embernek nélkülözhetetlen szerepe van. Mindenkinek van valamilyen feladata, amit csak ő tud elvégezni azon a helyen, ahol ő van - attól függetlenül, hogy milyen státuszban van.
Ez az átalakulás nem fentről lefelé működő folyamat, hanem szükségszerűen lentről felfelé mozog. A helyi közösségek, intézmények és egyének saját cselekvéseikkel hozzájárulhatnak az Egyház egészének megújulásához.
Az előadó különösen fontosnak tartotta a gondolkodásmód, az attitűdök és a cselekvések közötti kapcsolatot.
Az Egyház több mint kétezer éves történelme során kialakult egy sajátos intézményi és közösségi mentalitás. Ennek jelentős része nem tudatos: az emberek természetesnek tekintenek bizonyos viselkedésformákat, tekintélyi viszonyokat és intézményi működési módokat, mert ezek között szocializálódtak. Úgy fogalmazott, hogy a mentalitás kilélegzi magából a hozzáállást, az attitűdöt, az attitűdök pedig befolyásolják a konkrét cselekvéseket. Ezek egy nagyon mély kölcsönhatásban vannak egymással, amit teljes egészében nem tudunk megérteni. Mindhárom elem (mentalitás, attitűd, cselekvés) - melyek folyamatosan változnak - hatással van egymásra.
Ezért a safeguarding tartós megvalósításához az Egyház belső kultúrájának is változnia kell.
Irányelvek, szabályzatok és mindennapi gyakorlat
Az előadó kiemelten foglalkozott az irányelvekkel, a szabályzatokkal és a gyakorlatokkal.
Az irányelvek általános elveket, eljárásokat és követelményeket határoznak meg. A szabályzatok ezeket az adott intézmény sajátos környezetéhez, célcsoportjához és működéséhez igazítják. A gyakorlat pedig azt jelenti, hogy mindez ténylegesen hogyan valósul meg a mindennapokban.
Ezek hozzájárulnak a magatartásformák alakításához, valamint a gondolkodásmód megváltoztatásához. Az irányelveknek, szabályzatoknak és a gyakorlatnak összhangban kell állnia egymással. Zollner atya kiemelte: fontos, hogy legyenek irányelvek, még fontosabb, hogy megtaláljuk, hogy ezek miként nyilvánulnak meg a valóságban, hogyan válnak konkrét cselekvéssé. Azonban ha nincs cselekvés, akkor minden más fölösleges.
Az Egyházban sok esetben már rendelkezésre állnak a megfelelő jogi és intézményi eszközök. A kánonjog például meghatározza, hogyan kell bizonyos ügyekben előzetes vizsgálatot folytatni, dokumentumokat kezelni, eljárásokat lefolytatni és a vezetői mulasztásokkal foglalkozni. A legnagyobb probléma gyakran tehát nem a szabályozás hiánya, hanem az, hogy a meglévő rendelkezéseket nem alkalmazzák következetesen.
Zollner atya kitért arra is, hogy a papság nem megfelelő viselkedésével kapcsolatos ügyeket nem lehet elhallgatni vagy halogatni. XIV. Leó pápát idézte, aki 2025. szeptember 11-én az új püspökökkel való találkozó során ezt mondta: “Ezeket nem lehet egyszerűen félresöpörni, hanem szembe kell nézni velük, irgalommal és valódi igazságossággal, az áldozatok és a vádlottak iránt.”
Az eljárások során tehát érvényesülnie kell az irgalomnak és a valódi igazságosságnak mind az áldozatokkal, mind a megvádolt személyekkel szemben. Különösen fontos az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartása, amit a szóhasználat is tükröz: a szöveg ugyanis „vádlottról”, nem pedig „elkövetőről” beszél.
Etikai és spirituális akadályok: a botránytól való félelem
Az előadás következő fontos témája az Egyház önképének kérdése volt.
Az előadó szerint a visszaélések kezelésének egyik legnagyobb akadálya a botránytól való félelem. Az egyházi vezetők és közösségek attól tarthatnak, hogy a visszaélések nyilvánosságra kerülése megrendíti az emberek bizalmát, és sérti az Egyház tekintélyét. Ez a félelem emberileg érthető, hiszen ha valaki azonosul egy intézménnyel, és azt támadás éri, akkor elkezdi védeni. Ez egy alapvető pszichológiai vonás.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy azokban az országokban, ahol az egyház megpróbálja tagadni azt, hogy mi történt a múltban - azért, mert fél a botránytól -, ott a botrány sokkal nagyobb, amikor kitör. Azonban nem a botrány érinti rosszul az egyház hitelét, hanem az, amikor kiderül, hogy az egyházi emberek tudtak a múltban történtekről, és mégsem megfelelően kezelték azokat, tehát az evangéliummal szemben nem hitelesek. Kevésbé van pusztító hatással az emberek hitére, ha mindezt elismeri az egyház.
Azonban fontos szem előtt tartanunk, hogy Jézus nem tökéletes emberekre bízta Egyházát. Péter apostol, akit a nyája vezetésével bízott meg, maga is megtapasztalta saját gyengeségét és bukását. A keresztény Egyház tehát nem olyan közösség, amelynek tagjai sohasem követnek el bűnt, hanem olyan közösség, amelynek folyamatosan szüksége van megtérésre, megtisztulásra és megújulásra.